Róna Péter a magyar gazdaságról - A keresztanyák országa

Publikál külföldön és itthon. Nemrégiben jelent meg cikke a Financial Timesban és a Népszavában. Utóbbi írása a következő mondattal zárul: „Előbb-utóbb valami vagy bedől, vagy megdől.” Nem éppen optimista, egyebek mellett azt állítja: 2025 előtt aligha lesz eurója Magyarországnak.

Róna Péter (1942) 1956-ban emigrált. Előbb a Pennsylvania Egyetemen (1964), majd Oxfordban szerez gazdaságtörténészi diplomát (1966). 1969-től egy washingtoni ügyvédi irodában dolgozik, majd a kereskedelmi minisztérium úgynevezett közvetlen külföldi befektetések osztályának jogtanácsosa. 1971-től a Schroders Bank munkatársa, 1986-tól 1990-ig a J. Henry Schroder Bank & Trust Co. elnök-vezérigazgatója. 1990 és 2004 között a magyarországi befektetésekkel foglalkozó Első Magyar Alapítvány elnök-vezérigazgatója.

Mi az a valami, ami vagy bedől, vagy megdől?
Vagy bedől a gazdaság, vagy megdől a jelenlegi gazdasági modell.

Mit takar önnél az, hogy bedől a gazdaság?
Amikor odáig fajul a helyzet, hogy Magyarország nem kap hitelt, és fizetésképtelenné válik.

A jelenleginél nehezebb helyzeteket is túlélt az állam. Ráadásul most – a megszorítások következtében – javulóban a költségvetési egyensúly.
Átmenetileg. Ugyanis a rendszerváltás óta regnált kormányok egyike sem volt képes érdemben tenni az országot sújtó legnagyobb tehertétel, az inaktivitás ellen. Magyarország 1990 körül elvesztett – visszafogott becslések szerint – 1 millió 200 ezer munkahelyet. Az EU-ban a munkavállaló korúak, vagyis a 14–65 életév közöttiek 70,9 százaléka van állásban, Magyarországon mindössze 54 százalék az arány. A különbség egymillió munkahely.

A KSH szerint 1991–92 óta mindössze 3,9 millió magyar dolgozik. Legalábbis hivatalosan. Feketén viszont további százezrek, ha nem milliók. Megvan a különbség.
Csakhogy aki fusizik, az nem fizet közterhet, viszont felveszi a segélyeket.

Többségük nem tehet mást. Örül, ha illegálisan, minimálbérnél kevesebbért kap munkát, és este jut kenyérre a családnak, netán neki magának is egy felesre. Ők nem csalók, hanem sarokba szorított szerencsétlenek.
Így igaz. Tegyük hozzá: ha a munkáltató hivatalosan foglalkoztatná őket, becsukhatná a boltot, mert a pluszterheket nem tudná kitermelni.

A többi exszocialista ország képes volt visszaemelni a legális gazdaságba a rendszerváltás idején munkanélkülivé lett embereket?
Miközben Magyarország az utóbbi 15 évben mindössze 75 ezer főt emelt vissza az 1,2 millióból, tehát statisztikailag szinte semmit, a többi volt szocialista állam 40-60-70 százalékot.

Miben vagyunk gyengébbek a cseheknél, a szlovákoknál, a lengyeleknél?
A magyar munkaerő képzetlenebb mindnél: a teljes „munkaerő-állomány” csaknem felének nincs piacképes képzettsége.

Sok jó szakmunkás kellene, esztergályos, vízvezeték-szerelő?
És rengeteg középszintű, 5-10-15 ember tevékenységéért felelős vezető: gyárba műszakvezető, bankba osztályvezető. Óriási hiány van belőlük. Ma a multik maguk képzik középkádereiket, ahelyett hogy az iskolák „állítanák elő” ezt a réteget. Az ELTE Jogi Karának szenátusában tagtársam a T-Com jogi osztályának a vezetője. Panaszkodik: az egyetemet nem érdekli, milyen szaktudású diplomásra van kereslet.

Miért nem alkalmazkodik az oktatás a gazdaság igényeihez?
Mert a magyar társadalom és politika abban a tévhitben él, hogy oktatásunk színvonala megfelel a kor követelményeinek. Oktatásunk persze pont olyan, mint maga az ország. Fejlett államokban a rendszer intézményesen garantál szociális, kulturális, polgári és egyéb jogokat. És hogyan intéződnek az ügyek nálunk? Az emberek a kapcsolatrendszerük révén próbálják érvényesíteni az érdekeiket. Itt abba nőtt bele a polgár, hogy ha valamit el akar érni, nem az az első kérdése, mit tudok, hanem az, hogy kit ismerek.

Ne tanulj, fiam, hanem netvörköt építs?
Úgy. A magyar ember élete gyakorlatilag kapcsolatrendszere megszervezéséből áll. Természetesen a gazdaság sem különb. Ezért írtam: meg kell dőlnie. Pécsett az egyetem gazdasági tanácsának vagyok az alelnöke. Tudja, mi történik, ha nézetkülönbség támad a karok között? Mindenki rohan Pestre a szakállamtitkárhoz. Aki persze nem magával a problémával foglalkozik, hanem a minisztérium kapcsolati hálójának karbantartásával. Döbbenetes. És ez megy mindenütt. Hozok egy saját példát. Sokáig éltem Amerikában, amikor hazatelepültem, honosítani kívántam a jogosítványomat. Kaposváron lakom, van ott egy kis birtokom, bementem a helyi okmányirodába, és átnyújtottam az ügyintézőnek a New York-i jogsimat, hogy szeretnék egy magyart is. Azt a választ kaptam, hogy nem tud segíteni, tegyem le itthon is a vizsgát. De hát, hölgyem – szólok én –, létezik egy államközi megállapodás az USA és Magyarország között, tessék, itt a weboldal címe, csak rá kell kattintani... „Lesz szíves odébb állni, ne szórakozzon velem, hosszú a sor, ismétlem, tegye le azt a vizsgát.” Mesélem otthon a lovászlánynak, mi történt...

Lovászlánynak?
Lovászlánynak. Szeretek lovagolni... Na, szóval mondja nekem a lovászlány, hogy a hivatalban dolgozik a keresztanyja, megkérdezi tőle, mit lehet tenni. A keresztanya el is intézte, hogy az okmányiroda vezetője útbaigazítást kérjen Budapesttől. Budapest pedig elmagyarázta neki, hogy igazam van, mire szépen megkaptam a magyar jogosítványt.

Kár, hogy nincs mindenkinek lovászlánya.
Valamilyen lovászlánya szinte mindenkinek van – és az ismerős ismerősének az ismerőse elintéz valamit, ami egyébként járna. A magyar politika is lovászlányok játéka: kizárólag kapcsolatrendszerben gondolkodik. Ezért vélem úgy, hogy visszavonhatatlanul megbukott. Sajnos hiányzik az a szellemi infrastruktúra, amely visszaterelné a helyes útra a politikusokat. Nincs, aki kiigazítson, nincs, aki azt mondaná, hogy nagy marhaság, amit most csinálsz, miniszterelnök úr.

A tudomány dolga volna a kiigazítás?
Persze. A legjobb példa az euró bevezetése körüli hajcihő. A Financial Timesban is megírtam: a politikusok elhitették egész Magyarországgal, hogy érdekünk az euró mielőbbi bevezetése. Kormánypártok és ellenzék, valamint mind a hat nagy magyar egyetem gazdasági tanszéke és persze a Magyar Nemzeti Bank is lelkesen részt vesz az euró körüli mítoszépítésben.

Miért lenne mítosz? Nem érdekünk teljesíteni a maastrichti kritériumokat: csökkenteni az inflációt, a költségvetési és az államháztartási hiányt?
Nobel-díjas közgazdászok már a hatvanas években kidolgozták a valutaövezethez csatlakozás szakirodalmát. Beszélnek úgynevezett nominálkonvergenciáról – ezek az ön által is említett kritériumok – és reálkonvergenciáról. Utóbbin azt értjük, hogy a csatlakozni kívánó ország gazdasága, munkaerőpiaca, jogrendszere felzárkózzék a valutaövezet struktúrájához.

Tudtommal Brüszszel „csupán” azt követeli meg, hogy csökkenjen a hiány, mérséklődjék az infláció.
Tévedés. Brüsszel nyolc éve szajkózza, hogy a gazdaság felzárkózása – tehát a reálkonvergencia – nélkül nem enged be minket az euróövezetbe. A magyar GDP, vagyis az egy főre jutó nemzeti össztermék az uniós átlag mindössze 53 százaléka: egy átlag magyar feleannyi értéket állít elő, mint mondjuk egy berlini. A mai napig virulnak nálunk a szocializmus gazdasági mechanizmusai, csak rájuk ragasztottuk a piacgazdaság címkéjét. A magyar GDP jelentős részét a multik termelik. Tőlük eltekintve a magyar gazdaság gyakorlatilag az, ami volt. Politikusaink arról szónokolnak, hogy 3 százalék alá kell szorítani az inflációt, miközben a felzárkózás folyamata önmagában plusz évi 2-3 százalék pénzromlást generál.

Vagyis ha teljesítjük a maastrichti feltételeket, lemondunk a felzárkózásról, következésképpen nem lesz eurónk. Viszont ha nem teljesítjük, akkor meg azért nem lesz eurónk. Ez nem hangzik jól.
Nem.

Mi van, ha csatlakozunk az eurózónához, és a közösségi valutával a zsebünkben próbáljuk közelíteni az EU-átlagot?
Úgy járnánk, mint a németek az újraegyesítéssel: a nyugatnémet gazdaság kis híján belerokkant a keletnémetek „befogadásába”, a „demokratikus” márka egy az egyben való átváltásába. Ráadásul bennünket nem fog megmenteni a „gazdag nyugati testvér”.

Az uniós valuta nemcsak gazdasági, hanem politikai, lélektani kérdés is. Brüsszel megteheti, hogy nem ad eurót, miután bevitt minket az EU-ba, és multijai elfoglalták az új csatlakozók által kínált piacot?
Meg is teszi. Mert ismeri a német példát, és tudja, hogy annak idején a görög és a portugál gazdaságnak is ártott a korai euró. Addig magyarázza, amíg meg nem értjük: „Méreg nektek az euró! Ha felkészületlenül vezetitek be, leáll a felzárkózás, és kezelhetetlen társadalmi feszültségek gerjednek, ami már az egész unióra kihat. Ebből nem kérünk, és te se kérj.”

Ön szerint mikor lesz eurónk?
Az európai jegybank idén publikált tanulmánya 2025-re várja, hogy a magyarok, a csehek, a szlovákok és a lengyelek „megérnek” a közös valutára.

2025?
2025. Ha egyáltalán.

Mikorra várja, hogy a magyar gazdaság bedől, vagyis fizetésképtelenné válik?
Öt éven belül. A napokban bejelentett 1 százalékos GDP-növekedés az EU legalacsonyabbja, ráadásul az infláció rosszabb még a vártnál is. Ezek azt mutatják, hogy a termelés növekedéséhez szükséges képzett munkaerő kimerült, a fogyasztásra alapozott növekedés pedig a megszorítások következtében beszűkült.

Na de, most jön 7000 milliárd forint az EU-tól az Új Magyarország Fejlesztési Tervre.
Sok pénz, amelyet a politika szétszór majd a kapcsolati hálók mentén, bármelyik oldal van is hatalmon. Lesz egy enyhe „jóérzési periódus” 2009-ben, kell az a választások előtt, de amikor a pénz elúszik, nincs tovább – a gazdaság növekedéséhez szükséges tényezőket az Új Magyarország Fejlesztési Terv sem építi fel.

Mi jön a bedőlés után?
A jelenlegi gazdasági, kulturális, szellemi, oktatási, politikai elit végképp elveszíti hitelességét, eltűnik a színről, s jön az új elit.

Honnan?
Európából.

Keresztes lovagok 2.?
Akár... Az EU hatalomra segíti majd azt a társaságot, amely hűségesen végrehajtja Brüsszel utasításait.

Már a jelenlegi kormányt is EU-szolgalelkűséggel vádolja a jobboldal.
Sajnos alaptalanul. Brüsszel megmondja, mit kellene tennünk, s mi nem hallgatunk rá. Kiváló barátom, Romano Prodi olasz kormányfő – én voltam az esküvői tanúja – meséli nekem, ahányszor csak találkozunk, hogy a magyarok mindig mindent jobban tudnak, és mennek a maguk feje után. Nehéz velünk.

168 óra