Si vis pacem, para bellum!

Csontos Gábor: Alázatosan jelentem: a neoliberalizmus csődbe ment!

| |
Paradigmaváltás előtt áll a világ.
30 évvel Thatcher brit miniszterelnök 1978-as, és az 1980-as amerikai elnökválasztás győztese, Ronald Reagan, elnökként való beiktatása után kiderült, hogy a nevük fémjelezte neoliberális gazdaságpolitika (tharcherizmus, reagenomics) és a ’washingtoni konszenzus’, privatizáció, dereguláció, liberalizáció, és a szemellenzősen az inflációra összpontosító jegybanki rendszer olyan társadalomszociális és gazdasági zsákutcába vezetett, amelyből a kivezető út csak a visszafordulás és a teljes visszamenet lehet. Vagyis, az ultraliberális gazdaságpolitika által kikényszerített társadalmi szociáldarwinizmus (pusztuljanak a kiszolgáltatottak) után nemcsak a gazdasági rendszert kell újból, hanem magát a társadalmat lesz muszáj alapjaitól felépíteni.


Néztem az olimpiát, s nem tudtam attól a gondolattól szabadulni, hogy ez az Olimpia tele volt furcsaságokkal. A furcsaságok közül rögtön kiemelném a megnyitót, amely a TV képernyője előtt szavakkal le nem írható virtuális élményt jelentett. (S ahogyan kiderült, valamilyen fokon az is volt; a kínai kislány gyönyörű hangja állítólag playbackről szólt, s a fantasztikus látványként ható tűzijáték lábnyomok számítógépes technika felhasználásával kerültek a TV néző elé. Egyébként, s legfőképpen a guruló pergament tekercs, amely Kína történelmét mutatta be, maga volt az emberi leleményesség és ötletdússág legmagasabb szintje!) Furcsaság említésével kezdtem, s ez a furcsa érzés a bevonulással kezdődött.
Két dologra voltam kíváncsi. Az első, természetesen a mieink, a magyarok megjelenése, kinézete. A megjelenés azért is fontos, mert az Olimpiát több milliárd ember nézi, s sportolóinkat a szimbolikus jegyek alapján azonosítják a nemzettel. Nos, jelentem, a szemrevaló kosztümök és öltönyök nélkülözték a nacionalizmus valamennyi jegyét; a Szent Korona nélküli piros-fehér-zöld zászló (ami egyébként is problematikus az olaszok miatt), volt az egyetlen, amivel azonosíthattam a magyar olimpiai küldöttség felvonuló tagjait. (Igaz, a versenyek alatt a Szent Korona embléma ott virított a versenyzők dresszein. De a győzelmeink utáni zászlófelvonáson a magyar zászlóról hiányzott! Fontos ez? Fontos, mert a kívül állók nem kötik össze a nemzeti színeinket a Szent Korona jelképével, amit, érmet szerzett sportolóinkon láttak. Másrészt, mint említettem, zavaró az olaszok megfordított színhasználata.) Még szomorúbb volt konstatálni azt, hogy Schmitt Pálon, a MOB elnökén és feleségén kívül nem volt jelen senki más, aki üdvözölte volna olimpikonjainkat. Ha már a ’mi Ferink, vagy Viktorunk’ nem is, de legalább Sólyom köztársasági elnök, vagy Szili Katalin, a T. Ház elnöke integethetett volna. Bojkottáltak Tibet miatt? A román miniszterelnök ott volt. De ott volt Bush, Putyin, Sarkozy. Nekik nem derogált a bojkott! (Szerény megjegyzésem: néha gondolkozni kellene itt elvtársak, mert a sok, a Kárpát-medencén kívülre eső demokratikus jogokért való kiállás fejfájást okoz! Meg a végén összezavarodik az ember.)
A második furcsaság az volt, hogy az Európai Uniós tagországok milyen öntudattal parádéztak nemzeti azonosságukat kifejező zászlóik alatt. Mint a régi szép olimpiai időkben, az uniós őrültség előtt. Semmi jel sem mutatott arra, hogy itt egy kontinensnyi egyesült nemzetek tagnációi vonulnak fel. Arra vártam, hogy a nemzeti zászlók mellett ott legyen az uniós zászló is, vagy egy ügyesen megtervezet EU-s embléma, mintegy jelezve, mik is lennénk. Hiszen Európa 27 állama mégis egy politikai, gazdasági; egy része, pedig monetáris unióban is él. Nem szeretnék ennek a gondolatnak túlzott jelentőséget tulajdonítani, azonban furcsa volt. Mintha az Európai Egyesült Államok (EU) érzelmi azonosság fundamentumai hiányoznának. Egy erőltetett hasonlattal élve: mintha az USA mind az 52 tagállama vonult volna fel saját zászlóik alatt, mellőzve a megszokott USA lobogót.   
Paradigmaváltás előtt áll a világ, kezdtem, aminek gyors bemutatója, egy kis háború a Kaukázusban, az Olimpia árnyékában lett. A komoly megfigyelő egy tipikus proxy háborút láthatott, amelynek tétje az orosz politikai reakció képesség megállapítása lehetett egy geopolitikai sakkjátszmában, egy olyan nemzetközi esemény leple alatt, mint az Olimpia. Ez a geopolitika sakkjátszma elsősorban nem az olajról szólt (bár nem kis szerepet játszik az Oroszországot elkerülő, Grúzián keresztül vezető kőolajvezeték feletti ellenőrzés kérdése), hanem az amerikai befolyású NATO Oroszország határaihoz való közelebb tolásáról. Egy kis nyomásgyakorlással (=orosz fenyegetettség), a cseh és a lengyel kormányok gyors beleegyezésének kiharcolásával (és a cseh-lengyel közvélemény realizmusának semlegesítésével) az amerikai rakétaelhárító rendszerek telepítéséről, Csehország, illetve Lengyelország területén. A másik vetülete a grúziai fiaskónak, hogy kiharcolt egy lehetőséget a NATO további bővítésére kelet felé a Kaukázusban, hogy Oroszország minél nagyobb mértékben elszigetelődjön ’fizikailag’ a Közel-Kelettől, a stratégiai dominó elvnek megfelelően. Ha Grúziát (s tegyük hozzá, Ukrajnát is) sikerül kivonni az orosz befolyás alól, akkor a többi, volt szovjet tagköztársaságban is lejátszódhatnak (a korábbi sikertelen próbálkozások ellenére) a demokráciát követelő ’tömegnyomás’ hatására a ’Nyugat-barát’ rózsás forradalmak. Kialakulhatna egy ’cordon sanitaire’ délről, hasonlóan az 1919-24-es angol-francia intervenciós háborúk céljainak megfelelően, Oroszország körül. Ami védené a globalizált angolszász érdekeltségeket a Közel-Keleten. Hiszen, nemcsak az olaj, hanem a terület, a víz birtoklása is egyre nagyobb jelentőséget nyer abban a térségben. Természetesen, Izrael biztonságának garantálásával. Ismert, a Közel-Kelet ma egy ugyan olyan ’puskaporos hordó’, mint a Balkán volt az 1900-as években. Izrael és a palesztinok, Irán, Szíria-Libanon, Szíria-Izrael, Irak-Afganisztán. S az ottani stratégiai játszmába belelépett Pakisztán is, amely Indiával eddig már három komoly háborút vívott az utolsó hatvan év alatt. S még egy dolog. Oroszország és Kína, de India is az elmúlt években egyre szorosabb gazdasági, és nemzetközi politikai együttműködésről tett tanúságot. Ennek az együttműködésnek kiszélesítése és elmélyülése veszélyezteti az 1990 óta fennálló egyoldalú angolszász ’balance of power-t’, az angolszász pénzügyi, gazdasági és politikai világdominanciát.  Ezt kérdőjelezte meg a hatalmas olajjövedelmekre alapozva Oroszország az utolsó 8 évben. S, tegyük hozzá, ezt kérdőjelezte meg Kína a 40 milliárd US$-ba kerülő Olimpia megrendezésének sikerével. E szövetség leértékeléséért beindított, s a világ média meghatározók által azonnal felkapott, elterelő események (Tibet, ujgurok: Kína; Oroszország Grúzia elleni fellépése, Pakisztánban az államfő lemondatása és az újabb kasmiri összecsapások) egy célt próbáltak elérni. ’Izzásban’ tartani a Közel –és Távol Kelet-Ázsiában a ’kis’ háborús övezeteket, hogy a globális pénzügyi válságban meggyengült angolszász világdominanciával szemben se alakulhasson ki más alternatíva egy új európai-ázsiai szövetség (Oroszország, Kína, India: népesség, gazdasági és nemzetközi politikai súlypotenciál) képében.         
Állampolitikai értelemben Magyarország teljesen felolvadni látszik az Európai Unióban.  Nemzetközi politikai megjelenése és belpolitikai élete a túlértékelt ’transz-atlanti kapcsolatok’ görcsös visszaigazolásában, hozzá igazodásában mutatkozik meg. Ez az igazodás kényszer jelentkezik leginkább az orosz, illetve a kínai kapcsolatokban, kihasználva a sztereotípiák nyújtotta média befolyásolási lehetőségeket is. Az tény, hogy a magyarság az utolsó 160 évben nem tudott mit kezdeni a pánszlávista eszméket zászlajára tűző és képviselő Oroszországgal szemben. 1849, 1914, 1917-19, 1945-1991, 1956 mind olyan dátumai a magyar történelemnek, amelyek döntően degresszív irányban befolyásolták a magyar társadalom fejlődését a közvetlen, vagy közvetett (Tanácsköztársaság) orosz/szovjet nagyhatalmi beavatkozás miatt. Most azonban, másról szól a történet. Amit nem szabadna figyelmen kívül hagyni, s amit a magyar társadalom sem akar egyelőre még, megérteni. (A Fidesz oroszellenes kitörései pedig gyökereit árulja el. S ez a gyökér nem a ’konyec tovaris! Hanem a brit-amerikai transz-atlanti kapcsolatok!) Ez a másról szóló történet úgy kezdődik: hogy, volt egyszer egy Soros György, aki pénzelte a ’89/90-es kelet-európai bársonyos ’forradalmakat’ (a román kivételével), majd a grúz, az ukrán és a szerb narancsos ’forradalmakat’ is. A Soros féle ’Nyitott Társadalom’ győzelme azonban mindenhol ugyanazzal a következményekkel járt a társadalmakra. A hirtelenjében ’demokrata új politikai osztály’ csak a neoliberalizmus politikai és gazdasági filozófiájának maradéktalan átvételével volt képes azonosítani a Nyugathoz való felzárkózás, a piacgazdaság útjára való gyors áttérést. Ezt, a korábban állami monopol ipar –és kereskedelmi ágazatok privatizálása külföldi tulajdonosoknak, vagy teljes felszámolása, az állam szervező-szolgáltató szerepének minimalizálása, kivonulása a mezőgazdaságból, az egészségügyből, társadalombiztosításból, oktatásból kellett kifejeznie. A korábban állami bank –és pénzügyi szektor átadása külföldi tulajdonosoknak nevetséges összegekért (hírhedt példája ennek a Budapest Bank ’eladása a General Electric amerikai termelő-szolgáltató-pénzügyi konszernnak).  A neoliberális szabad piaci dogmára hivatkozva megjelenhettek a plázák, a nagy bevásárló központok, amelyek a hazai termelők és beszállítók helyett anyaországbeli termelőiket és beszállítóikat részesítették előnyben. Gyakran másod-harmadosztályú árukkal. S amelyek rendkívül gyorsan ellehetetlenítették, felszámolták a kiskereskedelmi hálózatokat. De ugyanezen preferenciákat élvezték a betelepülő multinacionális termeltető vállalatok: létrejöhettek az afrikai és indiai gyarmatosítás éveiből jól ismert ’vámszabad’ területek sokaságai, amelyek a helyi béralkalmazottakon kívül semmilyen lényegi kapcsolatban nem voltak a helyi gazdaságokkal. Nyomasztó munkanélküliség, bérrabszolgaság, kiszolgáltatottság, létbizonytalanság, disszocializáció (közösségek szétesése), diszlokáció (elvándorlás), atomizáltság, drámai szintű népességcsökkenés. Térségünkre jellemző társadalom meghatározók csak abban különböznek, hogy az ’új’ politikai osztály felfogásában mennyire hasonul a régi, a szocializmusban szerepet játszó hatalmi osztálytól, vagyis, mennyire nemzeti, illetve nemzetközi jelleget ölt. Magyarországon a piacgazdaság globalizmusának nemzetköziségéhez való igazodása semmilyen problémát nem jelent a jelenlegi hatalmi osztálynak, ahogyan korábban sem jelentett problémát a szocialista tervgazdaság nemzetköziségéhez való igazodás. Sőt, ahogyan akkor kívánatos volt, úgy kívánatos napjainkban is ez a hasonulás, a nomenklaturához tartozás érdekében. Ebben a lényegi hozzáállásban való különbségek miatt vannak előttünk a lengyelek, szlovákok, szlovének a viszonylagos jólét, életszínvonal területén, mert ezen országok ’demokrata’ politikai osztályai elsősorban nemzeti gazdaságpolitikai érdekeket követnek. Még úgy is, mint a szlovákok, akik a tiszta szlovák vidékeket a magyarok lakta dél-felvidéki területekről kivont tőkebefektetésekből fejlesztik
„A világ nem volt kedves a neoliberalizmushoz, az eszmék zagyvalékához, amely azon a fundamentalista ítéleten alapul, hogy a piacok önmagukat korrigálják, az erőforrásokat hatékonyan allokálják, és jól szolgálják a közérdeket.”-írja Joseph E. Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza . S rögtön hozzáteszi, hogy a „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették…Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet. ”
Ismerős ez a megállapítás? Idézzük csak fel a jelenleg folyó álretorikai gazdaságpolitikai vitát, hogy az adó –és járulékcsökkentés elkerülhetetlen, hogy annak mértéke milyen nagy legyen, és, hogy az adó –és járulékcsökkentés olyan ösztönző lesz majd a vállalkozások számára, hogy azok azonnal megvalósítják mind a kormánypárti, mind az ellenzéki vágyálmokat: a gazdaság „kifehérítését” és a több százezres munkahelyteremtést. Arra kell gondolnunk elsősorban, hogy az adó –és járulékcsökkentés egy eleve tőkeszegény társadalmi-gazdasági közegben kiknek az érdekeit szolgálja majd. Különösen egy olyan időszakban, amikor a válság, a pénzügyi világválság jeleit egyre több nemzetközi jelentőségű sajtóorgánum említi, amelynek kezelhetetlensége Magyarország esetében bármikor a teljes pénzügyi/gazdasági összeomlást jelenti. Amit csak a nyílt társadalmi káosz követhet. 
Sokan úgy vélik, hogy az Európai Uniós tagság védelmet nyújt majd a gazdasági és pénzügyi válság következményeitől. Ez csak annyiban lenne igaz, ha a Nyugaton kibontakozó válság mérsékelt lenne, s ennek következtében a nyugati piacokra exportáló magyarországi multinacionális cégek továbbra is fenn tartanák termelési kapacitásukat. Ami a magyarországi gazdasági élet, még ha minimális szintű működését, de életben tartaná. Azonban, a válság, pontosan Nyugatról szűrődik be.
„A világgazdaság zavaraira az üzleti aktivitást célzó felmérések is utalnak.”- mutat rá Hans-Werner Sinn . Majd folytatja: „Az index jelenleg 2001 negyedik negyedéve óta nem tapasztalt alacsony szinten van. A légkör indexének a hanyatlásban különösen nagy súllyal szerepelnek a Nyugat-Európában és az Ázsiában megfigyelhető irányzatok. Ez eloszlatta azokat a reményeket, hogy az ázsiai gazdasági aktivitás az amerikaitól függetlenül is alakulhat, ami kompenzálhatná az európai exportőröknek az Egyesült Államokban elszenvedett veszteségeit…Az USA legfrissebb mutatója …2001 óta nem tapasztalt szintre zuhant….Németország – Európa legnagyobb gazdasága – egyenesen a pangás felé tart…Az amerikai gazdaság méreteinek nagyjából a felének felérő Japánban továbbra is gyengék a növekedés erői.” Bár Kína 9.5%-os, India 8%-os Oroszország 6.5%-os, Latin-Amerika 4.5%-os gazdasági bővülésre tehet szert a következő évben, világgazdasági súlyuk azonban kevés. Kína mindössze 5 %-ban játszik szerepet a világgazdaságban . 
Hans-Werner Sinn cikkére való hivatkozásom mindössze azt próbálja alátámasztani, hogy a 18 éve hatalmon levő, politikai erődítményeikben táborozó politikai osztályunk eddig semmilyen hathatós védelmi intézkedést nem hoztak a közelgő és várható válság hatásainak társadalmi tompítására. „Mindenesetre tény, az ingatlanpiac kifulladása az angolszász államok, Spanyolország és Dánia után Európa többi gazdaságaiba is kezd átgyűrűzni, a nyersanyagárak területén pedig egyenlőre nem lehet számottevő enyhülésre számítani….A borús összképet erősíti a Nordea Bank tegnap kiadott elemzése (2008. 09. 02.), amely szerint az északi államokban is egyre inkább érezhető a konjuktúra gyengülése. ” A sokasodó válságjelek ellenére a Gyurcsány kormány a még állami tulajdonban megmaradt vállalatok további eladását tervezi, többek között az energetikai elosztó MVM-t, valamint a vízközművek privatizálását is kivitelezhetőnek tartja. Továbbra sincs egyértelműen biztosítva a termőföldvagyon további sorsa. Víz-energia-termőföld: a XXI. sz. következő évtizedeinek legfontosabb társadalom fenntartó és megőrző eszközei. Külföldieknek tulajdonszerzés céljából való eladása a nemzettársadalom felszámolásának leggyorsabban kivitelezhető lépése. (Ehhez hasonló Palesztinában történt 1948-ban, Izrael állam megalapításakor. A földjükről elűzött palesztinok utódai ma is menekülttáborokban tengetik életüket. Hontalanokká váltak, akik teherként jelentkeznek a befogadó országok számára. Mi, magyarok, vajon hová mehetnénk…?)
A fentiek tükrében nyilvánvalónak tűnik, hogy egy gyors kormányfőváltás semmit nem fog megoldani. Sőt, még az SZDSZ/Fidesz által szorgalmazott ’szakértői’ kormány sem, amennyiben a magyarországi globalizált neoliberális monetáris és pénzügypolitika, valamint annak eltartását biztosító gazdaságpolitika nem változik meg. Amennyiben minden változatlanul marad (a látványos személycseréken kívül), a magánosított Magyarországon a kormány szerepe kimerül a kialakult tulajdonszerkezet fenntartásában, az üzleti világ magas hozamú profit biztosító működtetésében. Az állami szuverén gazdasági/pénzügyi mozgástér hiánya magától értetődően befolyásolja a politika mozgásterét (a döntéshozatalt). Gyurcsány Ferenc kormányfői pozíciója körüli színjáték az első lépés az ’argentin’ úton.   
Hogyan is jellemezte Joseph E. Stiglitz a neoliberalizmust? „Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmus illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet.” Ez a kulcsmondat mutatja meg a jelen gazdaságpolitikai zsákutcából való kivezető utat. A gyökeres változtatás legelső lépéseként ezektől a ’speciális érdekcsoportoktól’ kell megszabadulni. Utána következhet csak a teljes privatizáció felülvizsgálata. Visszamenőleg, 1988-tól kezdődően. Személyi konzekvenciákkal. Majd, ezt követően kerülhet sor a magántulajdonra épülő szociális piacgazdaság alapjainak lerakása. Nem kell újat kitalálni, ez a piacgazdasági modell már sikeresen működött Németországban a háborút követő majdnem 30 évben. (Függetlenül attól, hogy akadnak közgazdászok, akik elvetik ezt, arra hivatkozva, hogy az akkori gazdasági/pénzügypolitikai eszközök nem alkalmazhatóak a jelenlegi gazdaság/pénzügy politikai környezetben.) Tehát, a ’know-how’, a ’hogyan’ technikai leírása adott. Az elmúlt 18 év valamennyi kormányzati rombolása ellenére hiszem azt, hogy Magyarországon is meg van az az emberanyag, amely sikeresen képes megvalósítani a ’wunderschaftot’ Magyarországon.   
Jelentem, Kemény Dénes magyar szövetségi kapitány és játékosai bebizonyították Pekingben, hogy ők a világ legjobb vízilabdázói. Sikerük alapja nem csak a rutin, az összeszokottság volt, hanem az is, hogy mindegyikük egy-egy klasszist képvisel ebben a játékban. Mégis, ezek a nagyszerű sportemberek csak együtt voltak képesek megvédeni olimpiai elsőbbségüket. Együtt küzdötték le a nehézségeket, egymást bátorították, amikor valamelyikük nem összpontosított eléggé, s a győzelem pillanatában valamennyien tudták, hogy mindez annak a csapatnak az érdeme, amelynek ők, egyénileg, csak atomjai, részei voltak. S mit lehet írni Kemény Dénesről, a szövetségi kapitányról? Irányított és irányított. Fanatizálva a csapatot, hogy a kitűzött célt el lehet érni. Taktikát, stratégiát dolgozott ki, oktatott, és magyarázott. A technikai háttércsoport, a technikai edző, az orvos, a gyúró, és a többi névtelen, pedig mindig kéznél voltak. És győztünk, mert a szövetségi kapitány irányított, a technikai csoport kiszolgált, a játékosok játszottak. És a lelátótér zúgott a ’ria, ria, Hungária”-tól. (Az amerikaiak pedig lógó orral bámultak a semmibe, mert nem értették. Nem is érthették!)
Egy ilyen szövetségi kapitányt, játékosokat és az őket kiszolgáló technikai csoportot képzelek el a társadalom élén, amely ki tudná vezetni a magyar társadalmat ebből az iszonyú, 18 éve tartó szándékos rombolásból. Amely kimozdíthatná végre a magyar társadalmat ebből a szörnyű tehetetlenség érzéséből.

Csontos Gábor politológus      
     

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Vagy csak bebábozódott.

Nem biztos, hogy a neoliberalizmus csődbe ment. Az biztos, hogy már évek óta paradigmaváltással próbálkozik, mivel az önkéntesség  már nem hatékony módszer. Szerintem csupán mesterségesen bebábozódott, hogy a bábból kikelve, sokkal  galádabb módszerekkel igázza le a világot. Mert, hogy  a lényegét meg fogja a válság után is tartani, az kétségtelen.
Csak a társadalmak és az országok fognak tönkremenni, a pénzgazdaság irányítói és a "világgazdaság" multinacionális  tulajdonosai aligha.
Miután gyakorlatilag  felszámolták az államokat, és a helyi gazdaságokat, ennek a parazitának már egyetlen akadálya sem maradt a humántársadalom tökéletes "felfalására".  
Szerintem most a nyilt zsarolás módszeréhez folyamodnak majd. Máris megkezdték avval, hogy a gazdaságilag legyengített államok kényszerültek finanszírozni ennek a képtelen monetáris rendnek összes hiányát, holott éppen az államkincstárokat fosztogatták már egy jó ideje, és jóelőre gondoskodtak arról, hogy az államok ne korlátozhassák őket kisded játékaikban.
Valamennyi állam el van már adósodva, amelyikre rátelepedtek, nem csupán Magyarország!!!!!!!  Talán még sokkal jobban is, mint a mesterségesen hiányossá tett bankszféra.  Miből fogják kivédeni az ilyen államok a teljes államcsődöt, ha egyik sem akarja már saját fenhatósága alá vonni saját  gazdaságát és jegybankját??????
 
 
 
 
 
Fiat Lux

Minden ugyanígy folyik majd

Minden ugyanígy folyik majd tovább, ha ezután is elfogadjuk, hogy bizonyos dolgokról nem "illik" nyíltan beszélni. Ilyen a cigánykérdés - ez már alakul -, a zsidók helyzete és tevékenysége (lassan megint oda jutunk, hogy a "zsidó" szót sem szabad kiejtenünk, nemhogy kritizálni merjünk. Milyen dolog az, hogy nem lehet kritikus hangon beszélni a holokausztról? Milyen dolog az, hogy a holokauszttagadás büntetendő? Hallottunk már mítoszokról, amivel a történelmet meghamisították. Az objektív történelemkutatás szinte lehetetlen a holokauszttémában). Látnivaló, hogy ezzel terrorizálható, kifosztható, az ebbe bárgyúan belenyugvó többség. Még mindig bénítóan hat a II. vh. utáni egészpályás zsidó letámadás hatása.

Egyetértek.

Egyetértek.

  1100-1200 milliárd

 
1100-1200 milliárd dollár a teljes kár?
"A Lehman Brothers esetleges csődje azt jelzi, hogy a pénzügyi szektor által már leírt 500-600 milliárd dolláros veszteség az év végéig, akár 1000-1200 milliárdra nőhet, de ennél is súlyosabb következménnyel járhat a likviditás világméretű beszűkülése - állítják az MTI által hétfőn megkérdezett elemzők, befektetési menedzserek. Heim Péter, az Aegon Magyarország Vagyonkezelő Zrt. vezérigazgatója szerint a pénzügyi szektor által már leírt közel 600 milliárd dolláros veszteség szeptember végére elérheti a 650-800 milliárdot, az év végére pedig az 1000-1100 milliárd dollárt, így a jövő évre már csak igen csekély összeg leírása marad."
 
 
"Ha van Isten, meg ne sajnáljon engem:/Én magyarnak születtem." - Ady Endre

Váltógazdaság?

 Stiglitz világbanki múltja miatt részese volt a neoliberális átalakulásnak. Majd a neoliberalizmus kritikáit úgy fogalmazta meg, hogy a saját intézményét, a Világbankot kevésbé illette kritikával, annál inkább a többit. Azért mondom ezt mert a gazdasági vérkeringés eszközét infláló bankrendszer, így a Világbank is, maga a notórius probléma. Ok okozati összefüggésben ők álltak a probléma gyökerében. Megteremtették a helyzetet a speciális érdekeknek, hogy hamarabb hozzá jussanak a kezdetben reálértékében még többet érő új teremtett pénzhez, ezzel excluzív előnyt teremtve számukra. A mesterséges pénzhígitással pedig igára tudták fogni a tömegeket, hiszen egyre többet és többet kell dolgozni a megélhetésért. A mainstream média és egyéb globalista intézmények pedig már csak a fegyelmezés és butítás szerepét kellett ellátniuk. A korporációk léterjötte is nagyhatalmi körökhöz köthető. Tipikusan államközeli érdekeltségekből születtek a legnagyobb korporációk. Így történik ez most nálunk is. Ebből fakadóan a Reagan féle gondolat az elején még abból indult ki, hogy ha minél decentralizáltabb lesz az állam szerepe, annál kevésbé támogathatóak a speciális érdekek. Azonban amikor az állami vagyont privatizálták, de érintetlen maradt a megromlott pénzrendszer! Tehát valójában nemhogy megszüntették volna a speciális érdekek hatalmi tereit, méginkább helyzetbe hozták őket, már csak azért is mert az így létrejött magánmonopóliumok már egyre kevésbé kellett versenyezzenek állami monopóliumokkal.
El kell ismerni, Stiglitz sokszor mondott igazat is. Például amikor így szólt: „szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették". Mit is jelent ez pontosan? Kisvállalkozónak akadályokat gördítettek annak érdekében, hogy a korporációknak lehetőséget teremtsenek a piac megszerzésre. Egy példát had hozzak fel. EU konformitásra hivatkozva mára már egy vendéglőt üzemeltető helyi kisvállalkozónak törvény tiltja, hogy a saját tenyésztésű állatait csak úgy levágja és helyben feldolgozza. Előbb el kell adja valamilyen akreditált idegen korporációs hálózatba, hogy aztán majd felárral visszavegye. Tehát amit a szabad piac nevében végrehajtottak az valójában intervencionizmus! A belső termelők piaci szabadságát tették tönkre olyan állami intervencionizmussal amelyek államok feletti globalista intézmények rendelésére készültek.
 
 A szociális piacgazdaságot Németországban a kereszténydemokrata Ludwig Erhard alapozta meg. Egyféle szocializmus és kapitalizmus közötti politikát képvisel az "adjunk is a bírkának, hogy nyírhassuk" elvén. Nem véletlenül Bogár László is gyakran emlegeti így, felhányva ezt a neoliberalizmus rovására. Nem tudom kinek jó ha bírka és etetik, de én azt gondolom ennél azért többre érdemes az ember.
Tény, hogy ezzel a szociális piacgazdaság nem csekély feszültséget tudott időben eltolni. Azonban alig hatvan évet láttuk üzemelni.

Miután a teljes központi tervgazdálkodás alig-alig kerül reflektorfénybe, a neoliberalizmus és a szociális piacgazdaság látszólagos csatájával szembesülünk.
Az előbb említett Erhard egyszer azt mondta, hogy a szabadpiaci gazdaságot nem kell szociálissá tenni hiszen az kezdetektől az is volt [1]. Itt is látszik, hogy a piac szerepe látszólag előkelő helyen próbál mutatkozni.
Összevetve amit Stiglitz is mondott, ha őszinték vagyunk akkor nekünk a saját piacainkat kellene követeljük és mindazt amit a piac nevében hajtottak végre azt globális intervencionizmusnak tartsuk. De összezavarodottságában a magyar balga módon piacellenes lesz és már hallani sem akar piacról. Sikerült elhitessék vele, hogy a piac a legnagyobb rossz ami létezik. Közben rejtve marad az értékhamisítás amit a jelenlegi lebegőpénz segítségével művel a bankrendszer.

Volt alkalmam több időt együtt tölteni németekkel akik a Siemens nevű multinál dolgoztak. Volt egy időszak amikor Hollandiában kellett eltöltenem néhány hónapot velük együtt. Ez az időszak alatt épp elegendő időnk volt megvitatni nagyon sok részletet a szociális piacgazdaság hanyatlásáról is.
Németországban a Siemens volt az egyik olyan korporáció amely nagyon sokat profitált a szociális piacgazdaságból. Azonban amit így is létrehozott az sem semmi. Az alkalmazottait úgy kezelte mintha a saját tulajdona lenne, egyik városról a másikra rángatja őket. A cég miatt Hamburgból átköltözött Hannoverbe, aztán majd úgy volt, hogy Budapestre költöznek. Miután már kibérelték a lakást, szóltak nekik, hogy vagy New York-ba kell költözniük vagy Bécsbe és az attól függ, hogy .... . Ezeknek az embereknek már családjuk sincs, pedig volt. Elképesztő milyen sok német van aki ilyen nagy multinál dolgozik és teljesen tönkrement a családi élete a munka miatt. Mind a mai napig ott van az emlékezetemben az a pillanat amikor egyik közülük a következőket mondta. "Miután elég sok időt töltöttem Budapesten, annak ellenére, hogy ti nem tudtok olyan jól keresni, de cserébe annál inkább meg tudjátok őrizni az identitásotokat, a családjaitokat. Mi belemerültünk a multi világ élettelen világába. Érzelem nélkül rángat bennünket a cég egyik helyről a másikra. Szinte mindannyiunknak tönkre ment bele a családi élete. Senkik lettünk és nincs kiút. Kiszolgáltatottak lettünk."
Egy nagyon fontos dolog van még amit hajlamosak elfelejteni a szociális piacgazdaság védelmezői. Mégpedig az a tény, hogy ez a német modell is csak úgy tudott ennyi ideig is fennmaradni, hogy a saját korporációját multinacionális keretek között üzemeltette, tehát ugyanúgy más nemzetek javaira is pályázott, externáliaként exportálta a veszteségeit akárcsak a neoliberalizmus.
Igen részletesen megvitattuk a szociális piacgazdaság hanyatlását. Mondtam, hogy mi úgy tudjuk, hogy a neoliberalizmus átvette a hatalmat. Elég meggyőző részletezéssel mondták, hogy saját magától történt, hiszen a szociális piacgazdaság is csak néhány évtizedig képes teljesíteni azt amit jól teljesít.

Mivel eredetileg én is közel éreztem magamhoz az úgynevezett keresztény demokrácia, szociális piacgazdaság tevékenységét, így nagyon sokat töprengtem rajta, töprengek mind a mai napig. Mondhatom azt is, hogy rengeteg időt szántam erre a kérdésre, sok és sokféle könyvet olvastam el. A következőképpen látom a dolgokat. Megpróbálom nagyon vázlatosan összefoglalni.

A neoliberalizmus és a szociális piacgazdaság is elkövette azt a hibát, hogy érintetlenül hagyta az előtte feltorlódott probléma igazi okait. Mindkettő esetében az őket megelőző rombolást a részleges tartalékrátával működő bankrendszer alapozta meg. Amerikában ugye 1913-óta, a FED által üzemeltetett inflációs hatalmi gépezet okozta a Bretton Woods-i egyezmény összeomlását. Németországban a háború után létrejött szociális piacgazdaság szintén ugyanannyi idő után, kb. hat évtized után hanyatlott. Bár Németországban és egész Európában régebb megtelepedett a részleges tartalékrátával üzemeltetett lebegőpénzes bankrendszer, de a háború az nullázza a megtakarításokat, következésképpen újra kezdhető a monetáris infláció. Éppen ezért az USA-ban 1913-tól számítható a monetáris inflációval való gazdaság felduzzasztása, majd a lufi kipukkanása a hetvenes évek elején. Németországban a háború után újra lehetett kezdeni a semmiből való pénzteremtéssel történő gazdasági fellendítést, majd ezredfordulóra már látszani kezdtek a jelei a hanyatlásnak.

Mégis miért kezdte el másolni le a mai Németország a neoliberális verziót?
Mivel a lebegőpénz teremtés által okozott monetáris infláció első szakaszában bámulatos fejlődést tud produkálni, aztán a kamatos-kamat diktálta hatványfüggvénnyel már nem lehet tartani a versenyt, így recesszió következik. Ez nem ám egy megszokott piaci ingadozás, hanem egy generális "egyszer fel - egyszer le" gazdasági ciklus. A pénzrendszer fenntartásának érdekében mindig előjönnek a megszorítások. Látva azt, hogy az USA-nak sikerült a hetvenes éveket követő deflációt elkerülni, a németek tanulmányozták a dolgokat és szépen elkezdték ők is akkor benyújtani a számlát a népnek és máris megérkezdtünk az úgynevezett "neoliberális hatalomátvételhez". Nálunk ugyanez a fáma, csak itt a kommunizmus még azt a minimális megtakarítási lehetőségét is elvette a néptől amit a múlt századi, magát kapitalizmusnak nevező rendszerben meghagytak. Így aztán még dúrvábban rombol.
Aztán időközben az USA-ban a Bretton Woods II is megbukott, csak még nem tudtak megegyezni a továbbfolytatásban. Ekkor a szociális piacgazdaság politológusai pedig megpróbálják kikiáltani a győzelmet. Álljunk csak meg egy pillanatra! Nem attól győz az egyik doktrína vagy a másik doktrína, hogy miután egyiknek nem sikerült még csak egy évszázadnyi ideig sem etetni a bírkát, hogy nyírhassák, hanem attól ha évszázadokon át tud stabil állapotot teremteni. Vajon hogyan lehet vissza hozakolni a szociális piacgazdaságot miután elkezdtek privatizálni? De facto technikai megoldás van, felülvizsgálni a privatizációt és a deregulációt. Erre szükség lesz, de nem azért, hogy a szociális piacgazdság irányításában érdekeltek látszólagos újrakezdést produkálhassanak, hanem azért mert hatalomgazdaságot teremtettek vele, s egyre többet vettek el jogtalanul. Nem szabad elismerni a jogtalan magántulajdonszerzésnek ezen államilag támogatott formáját sem!

Nagyon kezd hasonlítani ez a doktrínák váltó-hatalomgyakorlása a bal-jobb váltókormányzáshoz!
Még a hétköznapi emberek reakció is hasonlóan mutatkoznak. Ha kifogásolom a kormánypártot, akkor sokan úgy vélik automatikusan ellenzéki vagyok. Ha pedig az ellenzéket kritizálom akkor úgy vélik a kormánypárti vagyok. Ugyanígy van a neoliberalizmussal és a szociális piacgazdasággal is. De miért ne lehetne egyszerre kritikával illetni mindkettőt, minekutána a főproblémában egyik sem változtatott semmit?! A szociális piacgazdaságról mondják, hogy az egy folyamat. Ebben a folyamatban amíg inflálható volt a pénzmennyiség addig látszólag sokkal szociálisabb viszonyokat tudott teremteni. De hat évtized inflálás után mindkét inflacionista politika a neoliberalizmusba csap át. Nem véletlenül nevezik folyamatnak!

De ez nem azt jelenti, hogy a megoldás akkor a neoliberalizmus. Szó sincs róla! Arról nem is beszélve, hogy az etessük a bírkát, hogy nyírhassuk rendszerét a szociális piacgazdaság politikailag sokkal eladhatóbban csinálta.
A valódi megoldás ott rejtőzködik, ha végre elővennék a múlt évszázad előtti tudást, amikor ugyanis több évszázadokon keresztül is tudtak üzemeltetni társadalmat pénzromlás nélkül, következésképpen ezek az újraelosztást generáló generális gazdasági ciklusok pusztítása nélkül. De milyen újraelosztás ám! A szegényebbektől a gazdagabbak felé újraelosztás!

Senki se csodálkozzon azon, hogy az első hatvan év után az inflálás fenntarthatóságának a monetáris politikáját helyezte középpontba a neoliberális doktrína. Addig a New Deal és a szociális piacgazdaság természetesen még vígan játszhatott az inflációval anélkül, hogy a látható térben megjelentek volna a túlzott monetáris megszorítások igénye. Legyen ez a jele, hogy a New Deal és a vele párhuzamos szociális piacgazdaság után már érezni vélték a lényeget. Kivéve, hogy ellentétes irányba haladtak, vagyis a fedezetlen pappírpénz inflálhatóságának a megőrzése irányába.
Megsúgom önöknek, nemrég a Bundesbanknál is tömegesen szerezték be az olyan könyveket amely kristálytisztán tárgyalják a generális gazdasági ciklusokat, mely könyvek a múlt évszázadnál régebbi tudást hordozzák és élesen elutasítják az elmúlt évszázad pusztító pénzrendszerét, a résztartalékrátát és a központi bankok alattomos inflációs adótrükkjét [2].

[1] - http://en.wikipedia.org/wiki/Social_market_economy#Model
[2] - http://elveszett-tudas.blogspot.com/2008/07/visszajelzsek-az-inflcirl-rt-elz.html  (ott a harmadik videóanyag eleje különösképpen csattanós)

Végre!

Oltári jó elemzés.
Sajnos, valóban, nemcsak a gazdaságot, hanem a társadalmat is újból fel kell építeni.
A magyarországi értelmiség   még mindig csak a saját zsebével törődik,  a társadalmat egyáltalában nem hajlandó  tudomásul venni.  Megható, amikor olyan ember is akad közöttük, aki az átlag értelmiségnél  tágabb látókörrel rendelkezik:
"Vagyis, az ultraliberális gazdaságpolitika által kikényszerített társadalmi szociáldarwinizmus (pusztuljanak a kiszolgáltatottak) után nemcsak a gazdasági rendszert kell újból, hanem magát a társadalmat lesz muszáj alapjaitól felépíteni. "
Igen, az alapoknál kell majd elkezdeni.  De melyik mélységi kilóméterkőnél?
100-200 év mélység nem eléggé stabil.
1000 év meglehetősen meghamisított.
A még annál is régebbi  tabutéma, és amit tudhatnánk róla, az sem elfogadott "társadalmilag".
És közben fel is hígultunk.  Azt sem tudjuk, mivel.
 
 
 

 
Fiat Lux

A magyar társadalom

A magyar társadalom problémáira az orvostudomány fogja megadni a választ és nem a közgaszdászok.Mihelyt felfedezik a rák elleni gyógymódot a magyar társadalom is rendbe fog jönni.Amig nem, addig bizony sorvadni fogunk.A magyar nemzet  szervezetébe  160 éve bekerült rákos szövedéket kell kiiktatni.Ebből látható is ,hogy csak az évszámban nem értek egyet Csontos G-ral. Gratulálok az elemzéséhez mert végre az irás végére sem egy önmagába tört döfő, Bogár Lászlói hangulatu társadalompolitikai cikket olvashattam.

Magyar hon vedelme erdekeben

Koszonom, Csontos Gabor, hogy megirtad! Minden mondatoddal egyetertek. Erre mar regota szukseg volt! Nemcsak szavak de elsosorban tettek kellenek minden egyes magyar embertol, Magyar hazafias, nemzetben gondolkodo, a hazai tarsadalmat, magyar erdekeket elsonek allito emberekbol allo polgarsagnak kell mindenkinek lennie. Koszonom.

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.