Si vis pacem, para bellum!

Még egyszer az adósságcsapdáról

| | | | | |

Az ország közvélekedését irányító, szûk elitérdekek közpolitikai tematizálását megszabó média félelemkeltõ hadjáratainak mozgatórugója, Horn Gábor (SZDSZ) szavaival élve: „Nekem az SZDSZ jövõje fontos, nem az országé!” Miközben, a közvélemény szemében lényegtelen problémává zsugorodik a tényleges, és egyre súlyosabb és mélyülõ szociális problémává önmagát kinövõ társadalmi helyzet: a szabaddemokrata pénzügyi-gazdasági-politikai-média hálózat hatalomgyakorlásához és görcsös hatalommegtartásához szervesen kapcsolódó, attól elválaszthatatlan adósságválság.

„A szabaddemokraták – írja Fritz Tamás politológus kollégám - a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik…azonosulnak a nemzetközi pénzügyi szervezetek, az IMF, a Világbank, a Kereskedelmi Világszövetség (WTO) és más intézmények neoliberális gazdaságfilozófiájával, amelynek kulcsfogalmai: kicsi, be nem avatkozó állam kismértékû újraelosztó szereppel, a piac és a verseny elsõbbrendûsége minden területen, nyitott ország nyitott piaccal és kereskedelemmel, alacsony adók és ezzel együtt minimális szociális ellátás, a multinacionális vállalatok érdekeinek elsõbbsége, az állami tulajdon totális privatizációja, a „nem hatékony” szférák (például mezõgazdaság) leépítése, stb.” Vagyis, az állam, mint közösségszervezõ és közösségmegtartó közentitás teljes magánosítása, a magyar történelem XIV. századából ismert ’Csák Máté tartomány uraság’ analógiájára egy olyan oligarchikus, multinacionális tulajdonos érdekeltségû ’magán ország’ létrehozása, amelynek kiszolgálói, egyben fõ és egyetlen haszonélvezõi a kozmopolita indíttatású szabad demokraták. S a területen élõ, saját tulajdontól megfosztott, lét –és életbiztonság nélküli lakossággal azt lehet tenni, amit újdonsült urai akarnak. Joggal felmerülhet a kérdés, vajon nem esem-e túlzásba, amikor egy magyarországi politikai törpepártot, és a holdudvarukhoz szervesen kapcsolódó pénzügyi és közgazdasági (és értelmiségi, média) konventet teszek felelõssé mindazokért a közgazdasági és közpénzügyi problémahalmazért, amelynek csak egyik(!) fokmérõje a ma még 80+ milliárd US$-t kitevõ költségvetési(állam) adósság? (Ami nem tartalmazza az önkormányzati, a magánvállalati és lakossági eladósodottságot.) Amelynek összhozadéka nem csak a népesség csökkenés, az egyre romló munkanélküliség ráta, de az állami finanszírozás ellehetetlenülése következtében leépült, illetve leépülõ közegészségügy, közoktatás, mezõgazdasági tevékenység, a kutatás+fejlesztés, tömegközlekedés, rend –és honvédelem, de a túlburjánzott adóztatás és a növekvõ korrupció, valamint - a volt SZDSZ-es pártelnök, belügyminiszter Kuncze Gábor szavaival élve - a ’megélhetési bûnözés’ kezelhetetlenné válása, stb.? Talán elég, ha jelzésként, a Csehországból és Horvátországból kitiltott, Soros György pénzén létrehozott Közép-Európai Egyetem egyik professzorának, mint a kozmopolita neoliberális gazdaságfilozófia magyarországi konventjének egyik legismertebb képviselõjét, a hirtelen sok közszereplést vállaló Bokros Lajos nevét említem meg. Az adósságválság lényege, hogy a kamatok megugrása miatt a felvett hitelek visszafizetéséhez a fejlõdõ országokban elérhetõ profitráta lenne szükséges (ilyen profitrátát egyébként még a fejlett tõkésországok csoportja sem képes produkálni). Ezért az adósságokkal járó nettó átutalás révén a fejlõdõ országokból folyamatosan olyan jövedelem áramlik a hitelezõkhöz, mely nemhogy a fejlesztõ-bõvítõ beruházásokat akadályozza meg, de rákényszeríti az adósokat a belföldi fogyasztás visszafogására is. Az adósságtörlesztés tehát hosszabb távon rendszeres forráskivonást eredményez: míg a forráskivonás a rendszer lényegéhez tartozik és az adóssággal együtt nõ, addig az ez ellen ható tényezõk (részvénykibocsátás, mûködõtõke beáramlás) ideiglenesek, vagy korlátozottak. A megtermelt jövedelem egy részének elvonásával az adósságszolgálat önmagában (egymással szoros összefüggésben álló) makrogazdasági feszültségek forrása. Csökkenti a jövedelemtulajdonosok (különösen az állam) megtakarításait, a költségvetési kiadások kényszerû csökkentésével a keresletet, mindezeken keresztül a beruházási rátát (és a munkahelyteremtést), a kamatfizetés kényszere miatt lecsapolja a profitábilis szektorok jövedelmeit, ami szerkezetmegmerevítõ hatású. Ezen kívül a költségvetési kamatterhek › deficit › exportkényszer › leértékelés › infláció › leértékelés hatásmechanizmusa miatt kedvezõtlenül hat az árfolyamra, mely önmaga ismét növeli az adósságterheket, stb.Az IMF-konform stabilizációs gazdaságpolitika legfõbb elemei: az árfolyamleértékelés (a nemzeti valuta leértékelése); a költségvetési és monetáris restrikció (az ezekkel járó reálbér-, illetve reáljövedelem-csökkenés); s az 1980-as évek közepe óta ezekkel összhangban a (részben a Világbank által menedzselt) világgazdasági "alkalmazkodás" által igényelt államháztartási reformok, a dereguláció (az állami szabályozási rendszerek mérséklése, felszámolása, pl. a külföldi befektetések, vagy a tulajdonszerzés területén), valamint a pénzügyi és külgazdasági liberalizáció (tõke, áru szabad áramlása).
Elméleti szinten, saját logikáján belül is, az eladósodott fejlõdõ országok sajátosságainak talaján pedig további egymásba kapcsolódó ördögi köröket generál az IMF-konform monetarista gazdaságpolitika. (Pl.: az infláció ellen monetáris restrikció: kamatlábemelés › termeléscsökkenés és költségnövekedés › infláció, stb. Vagy: a költségvetési egyensúly javítása végett a kamatnövelés és kiadáscsökkentés › termelés- és keresletcsökkenés › munkanélküliség. Az adósságszolgálat miatt: növekvõ kiadások és infláció › a költségvetési egyensúly romlik stb. Vagy: erõltetett export › leértékelés › dráguló import › infláció, egyensúlyromlás › exportkényszer stb.)
Az eladósodott országok sajátos fejlettségi, strukturális helyzeténél fogva az IMF-féle recept helyi (s ott megfelelõ) struktúrákat, mechanizmusokat rombol szét, testre szabott felzárkózási pályákat vág el, hogy helyébe a pénzügyi függés (adósság) kezelése révén - és azt erõsítve - a teljes reálgazdasági függést állítsa. Ebben maguk az adósságmenedzselési technikák is aktív szerepet játszanak (pl. adósság-részvény csere.)
Ismerõs a képlet? A médiából manapság csak úgy, zuhatagszerûen ömlik ránk a különbözõ közgazdasági és pénzügyi szakemberek szájából az okozati tényezõk „feltárása”, anélkül, hogy lényegében a fentebb vázolt okok közül akár csak egyet is említenének. Hiszen, a magyarországi közgazdasági és pénzügyi szakma számára a Valutaalap és a Világbank a ’szent tehén’, gazdaság –és pénzügypolitikai ’téziseik’ és megoldási javaslataik pedig a megkérdõjelezhetetlen közgazdasági „vallás” tézisek közé emelkedtek. Akik, pedig bátorkodnak megemlíteni, hogy esetleg, a Valutaalap -és Világbank-konform stabilizációs gazdaságpolitika a társadalmat eladósíthatja és mély szociális válságba taszíthatja: nos, arra csak a kiközösítés, és egzisztenciális ellehetetlenítés vár. Ennek tudható be, hogy Magyarországon a legnagyobb ellenzéki párt, a Fidesz gazdaság –és pénzügypolitikusai is csak finoman, többszörösen megszûrt, minden oldalról leellenõrzött körmondatokban merészelik érinteni azokat a tényleges megoldásokat, amelyek a fenti sorokban leírtakban rejlenek. A magyar társadalmat már betaszították a III. adósságcsapdába. Annak ellenére, hogy az Institute of International Finance még csak adósságcsapdát, magasabb kamatokat, a londoni elemzõk stagflációt, vagyis stagnáló gazdaságot és jelentõs pénzromlást valószínûsítenek. Varga Mihály (Fidesz) szerint, pedig csak a ’legnagyobb gond, hogy nem állt helyre a gazdaságpolitika hitelessége. Pedig! Nem a gazdaságpolitika hitelességét kellene helyre állítani, hanem az Európai Uniós tagország, Magyarország társadalmának progresszióját gátló államadósság kérdésében kellene radikális lépéseket tenni. Vagyis, egy radikális közgazdasági-pénzügyi programot kellene kidolgozni az államadósság kezelésével kapcsolatban 2007 után Magyarországon!
Molnár Ervin társadalomkutató elemzõ szerint legelõször szükséges lenne az adósságérték 2007 utáni nagyságát megbecsülni. Az államadósság az 1990-es 20.4 Mrd US$ értékérõl 2007 végére 84,8 Mrd US$-ra, tehát (84,6/20.4=) 4.16-szeresére; kamat kifizetés az 1990 elõtti 11.3 Mrd US$-ról 1990-2007 között 65.2 Mrd $-ra, vagyis (65.2/11.3=) 5.76-szorosára nõtt. Ha az 1990 elõtti és utáni növekedési tendenciák 2007 utáni másfél-két évtizedben is megmaradnak, akkor ebben az esetben az adósság, valamint a kamatkifizetés 1990-2007 közötti 84,8 és 65.2 Mrd US$ értékét megszorozhatjuk 4.16-tal, ill. 5.76-tal. Ezekkel a prolongált tendenciaszámokkal kell a 2007 után következõ másfél-két évtized múlva kb. (65.2x5,76=) 375.5 Mrd US$-értékû kamatkifizetéssel (a gazdaságból nettó forráskivonással) a magyar társadalomnak szembe néznie, mialatt az adósság (84.8x4.16=) 352.8 Mrd US$-ra nõ. Nyilvánvalóan, ezek a tendenciaszámok változhatnak. Csökkenhetnek, vagy növekedhetnek, a magyar pénzügyi kormányzat rendelkezésére álló pénzügyi források, törlesztési hajlandóság, esetleg a világgazdasági helyzetben beálló, a magyar gazdaság teljesítményét tükrözõ profitráta növekedésére is kedvezõen ható folyamatok következtében. Vagy, egy esetleges nemzetközi általános adósságcsökkentési program keretében (az 1931-es Dawes-tervhez hasonlóan). Ettõl függetlenül, úgy vélem, az idézett tendenciaszámok egy valós képet tükröznek.
Lóránt Károly, a Magyar Nemzetnek Brüsszelbõl tudósító közgazdásza szintén felvetette azt a kérdést, hogy a jelen helyzetben mit lehet egyáltalán tenni a stabilizációs csomagokkal tarkított sodródással szemben? Lóránt Károly szerint „a globalizáció problémáival foglalkozó nemzetközi szakirodalom, civil mozgalmak, ezen belül a környezetvédõk egyértelmûen a helyi gazdaságok fejlesztését ajánlják, vagyis, hogy a helyi közösségek szervezzék meg saját védelmüket és – racionális mértékig – saját ellátásukat, ami ellátásbiztonságot és jövedelembiztonságot nyújt az összefogó közösségeknek. A hazánkban jól ismert és alkalmazott kaláka, vagy a múlt századelõtõl a kommunista hatalomátvételig mûködõ Hangya Szövetkezetek is ilyen összefogásnak tekinthetõk – tehát a gondolat nem ismeretlen hazánkban sem. A megoldáshoz vezetõ út azonban ennél szélesebb körû kell, hogy legyen, nagyjából, Lóránt Károly értelmezése szerint, a következõ hangsúlyokkal:
(1) Az Európai Unió keretein belül szorgalmazni kell a neoliberális gazdaságpolitika felülvizsgálatát, rámutatva, hogy ennek folytatása – eltekintve attól a pusztítástól, amit a nyugati társadalmakban végez – a keleti országok, mindenek elõtt Magyarország és Lengyelország teljes elidegenedéséhez vezethet;
(2) Még a jelenlegi körülmények között is lehetõség van arra, hogy Magyarország az uniós szerzõdések kis- és közepes vállalkozásokra, illetve a külsõ egyensúlyra vonatkozó passzusait a magyar vállalatok támogatása érdekében felhasználja;
(3) A magyar vállalatok exportjának, illetve a hazánkban a külföldiek számára nyújtott szolgáltatások erõteljes fejlesztése, állami támogatással (például a promóciós költségek átvállalása, a helyi beruházások támogatása stb.) E tekintetben építeni lehet és kell is a nyugati magyarságra, amely szívesen segít akkor, ha a magyar kormány tudja, hogy mit akar;
(4) Zárni a belsõ gazdasági vertikumokat (hazai kézbe venni a termelés - feldolgozás - szállítás - értékesítés láncot);
(5) Amennyire ez lehetséges, vissza kell szerezni az orosz piacokat, hogy az energiaimportot magyar árukkal ellentételezhessük;
(6) Sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani a mûszaki fejlesztésre, és a mûszaki szakemberek és tudományos kutatók európai programokba (például Galileo) történõ bevonására;
(7) A magyar bankrendszer minimális ellenértékért került külföldi kézbe (nemzetközi összehasonlításban megint csak példátlan mértékben), ráadásul úgy, hogy a kereskedelmi bankok sok százmilliárdos feltõkésítése a magyar adófizetõk terhére történt, jelentõsen terhelve a költségvetést (most meg kiviszik hatalmas nyereségüket). Alapvetõ érdekünk, hogy egy hazai kézben lévõ és a hazai vállalati szférát támogató bankrendszert megteremtsünk. Ugyanez vonatkozik a biztosítókra is.
(8) Végig kell gondolni, hogy a helyi gazdasági körforgás megindítására és támogatására helyi pénzt hozzunk létre. A helyi pénz gazdasági válságok hatására jött létre, amikor lokálisan a kereslet, meg a kínálat is megvolt, (tehát kihasználatlan gazdasági erõforrások voltak) ám pénzszûke miatt a helyi gazdasági körforgás sem tudott mûködni. A széles körben ismert megoldások az 1929-31-es gazdasági válság nyomán jöttek létre, így például a svájci WIR bank, amelyet 1934-ben létesítettek és még ma is mûködik. A helyi pénz iránti igény a neoliberális gazdaságpolitika negatív hatásainak mérséklése céljából, a nyolcvanas évektõl éledt újjá. Jelenleg számos fejlet ipari országban, így az Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban alkalmazzák. Magyarország szempontjából az lenne a jelentõsége, hogy foglalkoztatási lehetõséget biztosíthatna a nagy munkanélküliséggel küzdõ térségekben, illetve piacot biztosíthatna a hazai vállalkozóknak.
(9) Általában minden lehetséges eszközzel kellene elõsegíteni a társadalom integrálódását, a lakosság erõteljesebb bevonását a helyi gazdasági, társadalmi és bármilyen más jellegû közösségekbe;
(10) A társadalom igazságérzetét kielégítõ progresszív jövedelemadó-rendszer bevezetése.
Fritz Tamás politológus társam szavaival kezdtem írásomat, aki szerint, ismétlem:
„A szabaddemokraták a neoliberalizmus egyfajta radikális kozmopolita változatát képviselik.” A fentiekben, csak vázlatosan szemléltetett összeállításban érintett problémák tényleges megoldásához szükséges társadalmi akarat csak egyféle képen manifesztálódhat: ha a magyar politikai-gazdasági/pénzügyi és média közéletbõl végleges jelleggel sikerül kiiktatni a szabaddemokrata politikai, gazdasági/pénzügyi és média/értelmiségi, és tegyük hozzá, az MSZP ennek tükörkép konventjének befolyását. Számomra, és úgy vélem, sokunk számára az ország jövõje fontosabb, mint egy törpepárttá zsugorodott entitás jövõje. Ha a Fidesz nem meri vállalni az 1990-ben elmaradt „nagytakarítást”, akkor a Fideszt maga alá temeti majd a növekvõ államadósság terhei által indukált társadalmi elégedetlenségi hullám. Amit csak súlyosbíthat egy olyan USA gazdasági recesszió, amely „mélyebb és hosszabban elnyúló lesz, mint ahogyan arra eddig a szakemberek számítottak.”

Egy kérdés marad csupán megválaszolásra: a III. eladósodást és az abból való kitörést jelképezõ Gordiuszi csomót elvágó kard vajon kinek a kezében lesz?

Készítette és összeállította: Csontos Gábor politológus

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.

Miből lesz a cserebogár

Gyurcsányiéknak elfogyott a pénze.

A slepp pedig minden diktatúrában sokba kerül. Észak-Korea már régóta csak segélyen él miatta.

Az IMF kicsit kedvetlen, hiszen korábbi személyzetisüket Bokrost az újságok az utóbbi időben több vezércikkben is - teljesen érthető okból - sorra lehülyézték, főleg miután az IMF hitelek jobbra cserélődtek.

Most itt a nagy lehetőség a visszavágásra! Az adókat nincs hova növellni, a nép így is Észak-Korea szintjén vegetál reményét feladva, megtörve a saját mocskán és ócska gönceiben guberálva a szeméttelepen. Lassan tényleg cigányköztársaság leszünk szegénységünk megfojt bennünket.Az a tudat, hogy leszármazottaink - ha egyáltalán lesznek- is ezt fizetik, ezt az életet kénytelenek életnek nevezni: élhetetlenné teszi az ország minden pontját.

Kevesen tudják, hogy Magyaroroszág szerte a világon egy szemétdombként van megrajzolva, és tanítják, hogy ide nem szabad jönni, legfeljebb olcsó unalmas utakat szerető unatkozó katasztrófatúristának.

Hozzászólás megjelenítési lehetőségek

A választott hozzászólás megjelenítési mód a „Beállítás” gombbal rögzíthető.