Si vis pacem, para bellum!

Congo – magyar település Amerikában

Sokszor és sokat hallunk az amerikai ember hazaszeretetéről. Temetőikben a katonaviselt személyek sírja mellett ott lobognak, és sosem fakulnak ki a sokcsillagos amerikai zászlók. És eme tisztelet mellé társul az a világ, a mi esetünkben az európai kontinens irányából érkező, a modern Amerikát megteremtő elődök emlékének tisztelete.

Az Amerikai Magyarok Baráti Társasága idei reménységtó melletti rendezvényének két megrendítő programpontja volt: mindkettő az amerikai magyar múlthoz kapcsolódott, tulajdonképpen históriai lenyomata az első magyar telepesek amerikai honfoglalásának.

Az egyhetes Lake Hope-i találkozó programjában kirándulás is szerepelt, a szervezők egy Congo nevű egykori magyar település temetőjének újbóli meglátogatását javasolták – a Baráti Kör rendezvényének résztvevői közül többen a múlt évben is ellátogattak a térképeken ilyen néven fel sem tüntetett Congoba -, a másik megrendítő eseményként Bika Juli A 109 éves Árpádhon múltja és jövője címen köszönt ránk a programfüzetben.

Bika Juli férjével, Gergácz István tiszteletbeli magyar konzulla New Orleansból érkezett, s a már említett Árpádhon is abban a térségben található. Természetesen nekünk augusztus 16-án az Apalache hegység észak-nyugati hegy- és dombvidékén lévő Reménység tavánál fogalmunk sem lehetett arról, hogy a Mexikói öbölnek a hosszas kánikulában a szokásosnál is jobban felmelegedett vize már készül pusztító útjára indítani a félelmetes Katrina hurrikánt. Fiammal még augusztus 24-én is Houston alatt a Mexikói öböl partján szemléltük a cápahalászok horgászmanővereit, nekem feltűnt ugyan a talpbőrt is felhólyagoztató aszfalt forrósága – akkor éppen 104 Fahrenheit fokos meleget mutatott a hőmérő – de ezt a számomra előre beharangozott Houston környéki szokásos, nagy páratartalmú kánikula beköszöntéseként könyveltem el.

Erről, egyelőre, ennyit.

Jómagam a Lake Hope tavánál a választható szervezett programok közül a kir&
aacute;ndulás mellett döntöttem a számomra értelmezhetetlen nevű Congoba. Mert mit is kereshet ez a név az Egyesült Államok északi fertályában? Ha New Orleans vagy a rabszolga kereskedésről hírhedt, s a múlt század elején ugyancsak egy vihardagály által elpusztított Salveston térségében találkozom a névvel, ezt könnyű szerrel elkönyvelem: Délen vagyunk, a mai afroamerikaiak ősei magukkal hozták a Congo nevet – bár tudom, illetve inkább gyanítom, hogy ez a név a mai jelentéstartalmával azokban az időkben még Afrikában sem létezett.

Szóval elindultunk a kiskocsi karavánnal, s a Congo nevű magyar település nyomait kerestük. Aztán a helyismeret és a helyzet ismerői már útközben elmagyarázták, hogy egy 19. századi magyar bányásztelepülésről van szó, s a Kongó név arra emlékeztet, hogy a bányajáratok miatt üreges föld a rajta járók lába alatt kongott. A névnek semmi köze tehát az afrikai Kongóhoz, annál több kötődése van a természetes magyar névadáshoz, a népnyelvi leleményhez, amely a fizikai jelenségek akusztikai jellemzőiből is szemléletes, hangutánzó szavakat alkot. A Kongó nevet a mifelénk ismert Sugás, Súgó, Szélkapu, Vonyító földrajzi nevek sorához illeszthetjük.

A kongói település temetőjét Ohio államban találtuk meg Corning falu erdővel borított határában. Egy helybéli lakos, Gladis Conway asszony szíves kalauzolása nélkül nehezen jutottunk volna el a mi erdélyi útjainkhoz hasonlatos zegzugos útvesztőkön a temetőhöz. A sírkert erdős lankán, nagy területen fekszik, gondosan kitakarított és ápolt, a síremlékek többsége jóféle gránitból szépen faragott kőtömbként őrzi a múltat. A faluban már nem élnek magyarok, a helybéliek két családról tudnak, akik máshová költöztek. De találtunk azért még olyan sírkőre – a Toth Irene és John sírhelyén – amelyre az elhalálozási évet még nem kellett felvésni. (Születési évük 1918, illetve 1922)

Megható volt, amint az első írásos sírkövet megtaláltuk, és rajta az amerikai magyar telepesek feljegyzését az 1812-es évszámmal.

Az 1800-as évekből tömegesen fordulnak elő a feliratos emlékjelek. A temető – mondják – a településeink múltbéli tükörképe, ami igaz is, a többségükben – csoportosan, családi kötelékekben – kitelepedett magyarok többsége a történelmi Magyarország Szabolcs-Szatmár megyei térségéből, Békésből meg Zemplénből, tehát az akkori ország legszegényebb térségeiből származott, a Viharsarokból kitántorogva keresett jobb megélhetést. Szívszorító érzés, amint az emlékjelekről leolvashatjuk azt az igyekezetet, amint a magyar helyesírás és n
yelvhelyesség szabályaival küszködve, sok esetben a kanonizált írásmódot megváltoztatva róják vadidegenben a kőkemény magyar szavakat – az évszázadok távolságába is hírt vivő kőre.

Képzeljük el, hogy mi, mai magyarok kiváló utakon, annyi lóerővel száguldó masinákon alig-alig találjuk meg és azonosítjuk a kongói temetőt. Mit érezhettek ezek az emberek az óriási kiterjedésű kontinensen ezen az istenháta mögötti bányatelepen, ahová a hazai harangszó hangja csak álmaikban juthatott el?

Olvassunk bele a kongói temető képeskönyvébe:

 

ITT NYUKSZIK FEKETE ERZSÉBET

SZUL. 1852

MEGH. 1907. OKT. 4.

HÁZASSÁGBAN ÉLT TOTH

ISTVÁNNAL 18 ÉV

SIPOS MIHÁLYAL 11 ÉV

FATER CHARLES

PORKOLAB

JAN. 1. 1854

DEC. 17. 1917

ITT NYUKSZIK

JESSO MIHALY

ZEMPL. NAGYRÁSKA

SZÜL. 1872 EV

MEGH. 1924. FEB. 10.

SOOS ISTVÁN ÉS

CSÖNGETŐ

ESXTER

TESTVÉREI IRÉN

LINA IRMA

LAJOS

TOTH

IRENE JOHN

1922– 1918–

A sírfeliratokat betűhív írással közöltem, tehát az Esxter névforma sem elírás. A kongói temető panorámaképe megejtően szép. A kő nemes anyagszerűsége a maga természetes szépségében érvényesül, s a vulkanikus eredetű gránit évszázadokig állja az idő anyagrontó rohamait. A kongói temetőben az 1812-es feliratozás is jól olvasható.

Útban Kongótól a Reménység tava felé csapattársaimmal azon meditáltunk, hogy az Egyesült Államokban a mai magyarok nagy-nagy többsége az átlagosnál jobb, vagy legalább is elfogadható egzisztenciát teremtett magának. A két-, két és félszáz esztendővel ezelőtt, hazai megélhetési gondjaik elől Észak-Amerikába kitántorgott úttörő eleink azoktól, akiknek erre lehetőség adatik, megérdemelnek egy kirándulással egybehangolt megemlékezést s egy csokor virágot, hisz ők valóban a mélyből – a szénbányák kongó mélyéből indultak, hogy a mai Egyesült Államok jólétéhez, a demokrácia melengető érzésének megteremtéséhez egy-egy csille szénnel, vagy egyébbel hozzájáruljanak.

És minden tisztelet azoknak az amerikai közembereknek, Gladis Conway asszonynak és Corning-i falusfeleinek, akik a mára már magyarok nélkül maradt egykori bányásztelepülés temetőjét ilyen példaszerűen ápolják és gondozzák.

Sokszor és sokat hallunk az amerikai ember hazaszeretetéről. Temetőikben a katonaviselt személyek sírja mellett ott lobognak, és sosem fakulnak ki a sokcsillagos amerikai zászlók. És eme tisztelet mellé társul az a világ, a mi esetünkben az európai kontinens irányából érkező, a modern Amerikát megteremtő elődök emlékének tisztelete.

A New Orleansban élő Bika Juli egy másik amerikai magyar településről, a 19. század végén alapított Árpádhonról tartott felkavaróan szép és megrendítő előadást.

Azóta a Katrina tornádó keltette tengerár ezt a települést is eltörölte a föld színéről.

Holott az Amerikai Magyarok Baráti Társasága éppen a Bika Juli meggyőző erejű előadásának hatására jövőre egy árpádhoni látogatást is tervbe vett.

Azóta sem hagy nyugton az a gondolat, hogy Kongó (Congo) emlékét őrzi a temetője és Corning falu népének kegyelete, de mit lehetne tenni a New Orelans térségében elpusztult Árpádhonért?

Talán Gergácz Istvánt és Bika Julit kellene ebben az ügyben megkeresni, ha a New Orleans-i tragédia után van újabb lakáscímük, s ha valaki ismerné is ezt.

Sylvester Lajos - gondola.hu